Azt hiszem, hogy az anyósom ma kiérdemelte a leggusztustalanabb élőlény jelzőt. Mostanában igyekeztem nem írni, és háborogni a viselt dolgain, de a mai produkciója kiverte a biztosítékot. Képes volt este nyolckor azért bedörömbölni hozzánk, és beülni a szobámba, hogy leócsárolja azt a láda virágot (muskátlit), amit apu mostanáig nekünk nevelgetett, és szerintem nagyon szép. Tegnap este hoztam haza, és kitettük a teraszra. A saját teraszunkra, ami a lakásunkhoz tartozik. Fel volt háborodva, hogy micsoda egy paraszt vagyok én, hogy nem veszem észre, hogy milyen ocsmány az ő fehér házán egy barna virágláda. (Ez az ő háza dolog pedig még mindig sántít. Nem akarja felfogni, hogy a lakás árát a fia kifizette, amiben lakunk, tehát az nem az övé. Nem is hallottam még olyan szülőkről, akik a gyereküknek építettek valamit, és azt kifizettették vele később.) Mit gondolok én, hogy nem fehéret vettem. És különben is… mi lesz, ha ráesik a kocsijukra. Eleve száz kiló a láda, de még a terasz legbelső szélére is raktuk, teljesen a fal mellé. Nagyon durva, hogy valakinek ennyire nincs mivel foglalkoznia. Komolyan mondom, hogy a hányinger környékez tőle. Sajnos, ha valaki felbosszant, az a végén Nyafikán csattan. Vele emelem fel a hangomat, és vele vagyok türelmetlen. A jövőben, ha hozzám szól, levegőnek fogom nézni. Nem hagyom, hogy ártson ennek a gyönyörű, kedves kislánynak.