Hát már nem Nyafi… Ez a név már nem illik rá. Bár még mindig sokkal jobb (nyugodtabb) baba az átlagnál, de elvesztette „nyafisságát”. Ébredéskor például eleinte nyögdécsel, de ha nem reagálunk rá, akkor eszeveszett ordításba kezd, míg valamelyikünk feje meg nem jelenik a bölcső fölött. Akkor aztán azonnal mosolyog.
És most más téma… Tíz hét után lassan helyreállt a rend. Ki tudtam vasalni a szülés óta felgyűlt ruhakupacot, és több váltás ágyneműt. Eddig csak a babaruhákra volt időm. Újra elkezdtem főzni. Így visszagondolva az elmúlt hetekre, rá kellett jönnöm, hogy másokkal ellentétben, szinte mindent magamnak kellett megoldanom az első hat hétben is. Anyu ugyan főzött nekünk, amikor én átcuccoltam hozzá gyerekestül, de ez volt minden. Az anyósomékkal egy házban lakunk, de ők is azt gondolták, hogy a segítség abból áll, hogy a gyerekkel gügyögnek (kivéve az első hetet, amikor az apósom főzött nekünk). Senkit nem zavart, hogy megesz minket a kosz, vagy halomban áll a szennyes, vagy a vasalásra váró cucc. A párom szerint rengeteg előnnyel jár a nagyszülőkkel való együtt élés. Például bármikor bekopoghatnak az ember lakásába. Még cipőt se kell felvenniük. Az nem jut eszükbe, hogy mi egy különálló kis család vagyunk, és esetleg ez zavaró lehet. Szóval én nem tudom felfedezni ennek a dolognak a szépségét… A saját anyámat se szeretném kerülgetni itt, amikor csak gondol egyet. Ez úgy normális, hogy az ember előre megbeszéli. Nem kell kihasználni a helyzetet… Bár azt gondolom, hogy az én anyám nem fog itt sok vizet zavarni, mert ha hívom is, hogy jöjjön, akkor is csak azt válaszolja, hogy túl messze vagyunk (20km, Budapesten belül), és jöjjek inkább én gyerekestől. Bezzeg (és most mindenki azt mondhatja, hogy a féltékenység beszél belőlem) a testvéremhez minden nap megy – három éve - (mert az közel van, 1km), és soha nem várta el tőle, hogy átcuccoljon a gyerekével…
