Nyafika ma (június 19) délután zokni nélkül heverészett az ágyamon. Egyszercsak azt láttam, hogy egész a fejéig emeli a lábait. Rögtön szóltam apucinak, hogy jöjjön gyorsan, mert most láthatja azt a mutatványt, amire már olyan régóta vár. Hónapok óta beszél róla, hogy milyen aranyos lesz, amikor majd bekapja a lábujját. Pont abban a pillanatban sikerült a szobába belépnie, amikor a lábujjacska bekerült babácska szájába. Gondolkodtam rajta, hogy ma először az apukájára bízom estére Nyafikát, és elmegyek a Múzeumok éjszakájára. Persze aztán szokás szerint meggondoltam magam. Erről maradtam volna le, ha elmegyek. Ezek a pillanatok mindent megérnek. Már tudom, hogy semmi se lehet olyan jó, vagy olyan fontos, amiért magára hagynám ezt a kis drágaságot. Ja, és újra úgy szopizik, mint eddig:)