Minden itt kezdődött… Manó születése előtt néhány nappal apuci munkanélküli lett. A válságnak ő is áldozatul esett. Ez még nem is lett volna olyan nagy dráma, mert lett volna lehetősége állást találni, de ő kijelentette, ha már így esett, akkor inkább nem keres másik állást, hanem kiélvezi a munkanélküli segély nyújtotta „előnyöket”. Vagyis lassan kilenc hónapja nincs munkahelye. Ezzel eddig nem dicsekedtem, de ez is folyamatosan mérgezte a kapcsolatunkat. Én egy „férfi”-t választottam társamul, és nem egy naplopót. Akinek családja van, az nem viselkedhet ilyen felelőtlenül. Természetesen az anyósom támogatja ebben a dologban. Közölte velem, hogy ha a fia így jól érzi magát, akkor nekem semmi közöm hozzá. Mikor gyereket vállaltam, akkor szerettem volna három évig vele lenni, és megadni neki mindent, ami lehetséges. Apuci a szülés után kijelentette, hogy engem nem kell eltartania, sőt még támogatnia se anyagilag, csak a gyerekre vonatkozó költségeket, és a rezsit fizeti. Ennek ellenére tőlem elvárta volna, hogy minden nap meleg ételt kapjon, és látástól vakulásig házimunkát végezzek, míg ő a számítógépén játszik, még éjszaka is. Nyafi születése után alig töltött velünk időt. Ugyan egy lakásban voltunk egész nap, de ezt inkább társas magánynak nevezném. A szülés után két héttel már szexet akart volna. Azzal nem törődött, hogy nekem esetleg ez még nem alkalmas. Mivel elutasítottam, és nem fogta fel, hogy miért, hamarosan az érintések is megszűntek. Úgy került ki a lakásban, hogy lehetőség szerint hozzám se érjen. Az anyja folyamatosan belepofázott mindenbe. Amikor eszébe jutott, becsörtetett hozzánk. Fel se merült benne, hogy esetleg zavar. A lakáson belül se csinálhattam semmit, mert azzal jött, hogy ez az ő háza. Úgy éreztem magam, mint egy megtűrt bérlő. A „férfi”, aki engem választott, nem állt ki mellettem. Az összes szomszéddal marakodnak, bíróságra járnak, és engem neveznek összeférhetetlennek.